Gyermekkorom emlékei

Emlékezés a gyermekkoromra   

Békéscsabán láttam meg a teremtett világot, öt évvel a második világháború után, éppen az aratás kezdetén  az az július  5-én.   Bábasszony segített anyámnak és nekem, hogy sikerüljön a nagy attrakció.  Én kitörő örömmel és fájdalommal konstatáltam, hogy végre elő bújhattam, és ennek hangot is adtam, kellő képen. Akkoriban nem volt az élet egyszerű. Nagy szegénység uralta egész Európát, de még a tengeren túli országokat is. Az emberek sokat nélkülöztek, éppen csak annyi jutott az asztalra, hogy éhen ne vesszenek. Mind ebből azonban én semmit sem érzékeltem, nagy lelkesedéssel tapadtam az engem tápláló emlőkre. Anyámnak nem volt teje, ezért osztoznom kellet a nénikém kislányával, aki egy pár nappal megelőzött. Maca nénémnek volt annyi teje, hogy mind a kettőnknek elegendő táplálék jusson. Ratkó korszak egyik újszülöttjeként bömböltem, ettem… mit sem sejtve a körülöttem lévő életről. 
Az első emlékeim egyike öt-hat éves koromból való, amikor anyám egy egész dinnyét vágott a fejemhez. A dinnye széttörött a fejemen és a hófehér vasárnapi ruhám rózsaszínű lett a rám folyó létől. Anyám üvöltözött velem, aztán ott hagyott a konyhába egyedül.A rémülettől és a meglepetéstől meg sem mukkantam, csak álltam és néztem amint csöpög a dinnye leve. Nem értettem anyám miért vágta a fejemhez a dinnyét, hiszen én csak a léket ettem meg.  Sajnáltam a ruhám és a szétloccsant dinnyét elkezdtem éktelenül zokogni.         
-Miért kellett bepiszkítani a ruhám?      
-Miért kellet széttörni a dinnyét?                                                                                          Ekkor Pesten éltünk valahol Baross utcában, a házunkkal szemben volt egy vasúti híd, nagyon sokat nézegettük a vonatokat. Apám és anyám is az építő iparban dolgozott, mert hát újjá kellet építeni a romokból Budapestet. Az építkezésből mi gyerekek, (volt már egy öcsém két évvel fiatalabb nálam, Zolika) is kivettük a részünket. Hordtunk a téglát és pucoltuk, kellet a tégla az építéshez. Kis kalapáccsal vertük le a vakolatot a téglákról és bizony sokszor rácsapunk az ujjunkra. Ilyenkor visítva dobtam le a kis kalapácsot és bömbölve mondtam anyámnak.                                               
-Én nem dolgozom, haza megyek!                                                                           
Ilyenkor valamilyen ronggyal bekötötték a fájós ujjam és akkor már, csak hordani kellet a téglákat.

Második emlékem az, hogy anyám háta mögött feküdtem az ágyba, ö valakivel beszélgetett és én vagy nyafogtam, vagy csak csacsogtam volna, anyám hátra ütött és úgy eltalált, hogy ömlött az orromból a vér. A vérzés nem akart elállni, mentőt hívtak, de olyan nagy volt a hó, hogy lapáttal kellett utat csinálni a mentőknek. Bevittek a kórházba és ott sikerült elállítani a vérzést.  Született egy kis húgunk Katika, aki talán egy hónapos sem volt, amikor meghalt.
Mindenki sírt, apa, anya a szomszédok az öcsém.  Mivel nem értettem mit jelen az, hogy meghalt a húgunk, és senki nem tudta megmagyarázni miért, még jobban bömböltem. 

Az utolsó Budapesti emlékem, az apám nyakában ülök, öcsém a karjába és emberek kiabálják „gyertek velünk a parlament elé” - sokan vonulnak és egyre hangosabbak voltak.
Apánk sietett, velünk szinte futott... nekem ez nagyon tetszett, örömömbe sikongattam.                                     

-Gyorsabban apa, gyorsabban!

Öcsém is ujjongott, mivel apa egyre gyorsabban és gyorsabban futott velünk haza.
Durranások, kiáltozások, furcsa addig nem hallott zajokat hallottunk és kíváncsian az ablakhoz mentünk.                                                                                    

- Menjetek, el az ablaktól, a fal mellé üljetek, kiáltott apa ránk és mi félve, reszketve ültünk a padlón.

Nem tudtuk mi történt.
Az idő nekem még nem mondott sokat, így nem tudom mennyi telt el, de nem volt mit főzzön anyám és csak a maradék krumplit ettük.
Apa elment és sokáig nem jött haza, pedig nagyon vártuk.
Egyszer csak beállított és hozz egy egész kenyeret. Nagyon éhesek voltunk, anyám megvizezte a kenyeret-cukrot szórt rá, és mi mohon ettük a cukros vizes kenyeret.
Apa megint elment.

A következő emlék már ismét Békéscsaba, de már Vozárik utca.
Egy valamikori üzlethelyiséget alakítottak ki lakásnak, az volt az otthonunk. Az utcáról nyílt a lakás ajtaja, két vagy három lépcsőn lehetett felmenni a lakásba, ami egyetlen helységből állt. Ez volt konyha, a szoba, a fürdő és minden ki véve a WC. Az udvar hátsó részén volt, úgy nevezett pottyantós. Nem szerettem, mert télen hideg volt, nyáron meg büdös. Amikor a szükség úgy hozta, márpedig hozta, be kellett menni az udvarba egy nagykapun, ahol öt-hat lakás volt. Igazi lakások, több szobásak, külön fürdőszobával...
Nagyon irigyeltem azokat, akik a kapun belül éltek.
Közel a lakásunkhoz egy kis híd volt, ami alatt sokat játszottunk pajtásainkkal, még a szüleink dolgoztak.  Az utcasarkon egy kis szatócsbolt, állt ahol amerikai rágógumit, süvegcukrot, meg sok-sok finomságot árultak. Lakásunkba nem volt vezetékes víz, azt az úgynevezett artézi kútról hordtuk kannába.  Naponta többször is megjártuk az utat az öcsémmel, mert csak félig töltöttük a kannát vízzel. Messzi volt a kút és nehéz volt a kanna.  Ketten fogtuk a kanna fülét úgy cipeltük hazáig. 

Az általános iskola első osztályt Békéscsabán kezdtem el.Nem emlékszem sem az első napra, sem az azt követőkre, csak arra, hogy a Jókai színházban iskolánk a Hamupipőke c. színdarabot adta elő, amiben én is játszhattam. Egy kis tündér voltam a többi elsőssel együtt. A szülőknek maguknak kellet elkészíteni a ruhákat. Nekünk, mint kis tündéreknek olyan ruhánk volt, mint a balett táncosnak, TÜTÜ balerinák hagyományos muszlin vagy tüllből készült szoknyája, mert táncoltunk is a darabban.

Amikor a színházba mindenki felvette a ruhácskáját, én nagyon szégyelltem magam. Minden kislánynak gyönyörűen kikeményített, kiálló szoknyája volt.  Az enyém lógott rajtam, mint egy rongy, amit csak úgy rám dobtak. Anyám nem értet sem a varráshoz sem a keményítéshez. Ha egy tüllt-vart volna a szoknya alá...?                              
-Én nem megyek ki ebbe a ruhába!
El kezdtem bőgni, de nem volt mit tenni, menni kellet a színpadra.
Úgy éreztem én vagyok a kis tündérek között a Hamupipőke a hamuba, csak az a baj, hogy nekem nincs tündér keresztanyám.
Alig vártam, hogy haza mehessek, és jól ki bőgjem magam. Másnap az iskolában a lányok csúfoltak, kinevettek és kigúnyoltak. Majdnem belehaltam a szégyenbe, ha rajtam állt volna meg is halok, annyira fájt.

Azon az estén apám a lábára borította véletlenül a forró zsírt, én elfelejtettem a Tütüt, meg Hamupipőkét, mert annyira sajnáltam apát. Olyan volt a lába, mint mikor a disznót lenyúzzák.

Amikor már gyógyult a lába az öcsémmel együtt az élettelen bőrt szedegettük le a lábáról, nagyon élveztük jókat nevetgéltünk.

Egyszer éjszaka arra ébredtünk, hogy zörögnek  az ajtón.                                     

- Kinyitni, nyissák ki!                                                                                               
- Ki az?   Kérdezte apám.                                                                                                         Valami furcsa betűket mondtak, nem értettem. Apa kinyitotta az ajtót és két
egyenruhás férfi jött be.                                                                                                       

- Öltözzön, velünk jön!

- Igyekezzen, igyekezzen!                                                                                            Nagyon féltünk és összebújtunk az öcsémmel, akivel egy ágyban aludtunk. Apánk felöltözött, szó nélkül megcsókolt bennünket és elment a két emberrel.

Nagyon soká nem jött haza. Anya viselt gondot ránk, de nem emlékszem, hogy egyszer is megölelt volna, vagy puszit adott valamelyikünknek.
Hiányzott apa.

Már harmadik osztályos voltam, amikor egyik éjszaka kopogtattak az ajtón, anyám meg kérdezte.                                                                                                

- Ki az?                                                                                                                               
 -Én vagyok!                                                                                                                 
Apa haza jött, de nem ismertem meg, csont soványan úgy nézett ki, mint egy öregember, pedig csak 39 éves volt.
Hiába kérdeztük hol volt, nem mondta meg, csak annyit mondott mindig. 
- Hagyatok, hagyatok!
Gyönyörű fogai voltak mikor elment és itt, ott volt foga, amikor megjött. Enni is alig tudott csak nyámmogott. Most már tudom mi történt vele, mielőtt meghalt 1981- be elmesélte nagy unszolásra.
- Már mindegy - mondta, és lassan halkan beszélni kezdett.
Akkor 56.- ban, a forradalom idején ö is részese volt a felkelésnek részt vett az utcai harcokban, az oroszok elleni támadásokban... Azért kellet Pestről is eljönnünk vissza Békéscsabára, valaki még is feladta. Elvitték, két éven keresztül ütötték verték, kiverték a fogát, de semmi hasznos dolgot nem tudtak kiszedni belőle. Amikor elengedték megfenyegették, és megmondták neki, hogy ami vele történt senkinek sem mesélheti el. Ezért nem tudtunk mi semmit azokról az évekről, amit távol töltött tőlünk.
Apánk mogorva lett, nem beszélt senkivel, kerülte az embereket és csak csendben üldögélt, ha otthon volt.  

Egyszer csak a gyulai bíróságon voltunk apánk, anyánk, öcsém és én. Elváltak a szüleink, minket pedig állami gondozásba adtak.

Dobozra kerültünk az öcsémmel egy paraszt családhoz. Nem értettük miért és egymásba kapaszkodva sírtunk és csak sírtunk. Most már sem apánk, sem anyánk, idegen emberek vesznek körül

Eltelt a nyár és kezdődött az iskola. 
- Én nem itt akarok iskolába járni! Mondtam zokogva.
- Haza akarok menni! Sírt az öcsém.

Teltek a napok és nem láttuk sem apát sem anyát. Karácsonyra készültünk a nevelő szülőkkel és csoda történt.
Anya állt az ajtóba és értünk jött.
- Haza megyünk! Haza megyünk! Ugráltunk örömünkbe és ölelgettük egymást az öcsémmel. Mind a kettőnket elhozott Dobozról a nevelő szülőktől.
Öcsémet elvitte apához, aki akkor már új feleségével és annak lányával élt. 

- Búcsúzz el az Öcsédtől és apádtól, mi most messzire megyünk. Mondta anya.
- Nem akarok elmenni, maradjunk itt apával! Anya maradjunk itt! 

- Nem lehet. Mondta és megfogta a kezem.

- Induljunk!

Anya és én felültünk egy vonatra és Oroszlányig meg sem álltunk. 
 Egy család fogadott be bennünket egy rövid időre. Egy szobába laktunk velük, mivel nekik is csak egyetlen helységből ált a lakásuk. Anyával egy ágyban aludtunk. Másnap sírva kértem.          
 - Anya menjünk haza
- Itt van a haza. Mondta és öltöztetni kezdett.
Egy reggel nagyon rosszul éreztem magam, még felkelni sem tudtam. Orvost hívtak hozzám, aki azonnal beutalt Tatára a kórházba.Elvesztettem az eszméletem komába voltam, elég sok idő telt el mikor magamhoz tértem. Nem tudtam hol vagyok, mi van velem. Mint később kiderült agyhártyagyulladásom volt. Nem sokat adtak az életemért, de meggyógyultam.

Amíg én a kórházba voltam, anya Tatabányára került egy női szállóra, ahol munkásnők laktak, akiknek nem volt lakásuk (akkor még voltak ilyenek).
Igen, ám de ide nem lehetett gyereket behozni.
Titokban azonban egy pár napot még is ott aludtam egy ágyba anyával. A szobába rajtunk kívül még három nő lakot. Napközben anya munkahelyén egy építkezésen voltam és vizet vittem a munkásoknak.
Nem tartott sokáig.

Ismételten vonatra ültünk és estefelé Esztergomba érkeztünk, ahol egy óriási vaskapun anyám becsöngetett.
Egy tíz négy év körüli lány jött a kapuhoz.
- A néni ide akarja adni ezt a kislányt?
- Mi közöd hozzá?
- Vigye innen, mert itt nagyon rossz, mondta.
- Csak engedj be, szólt erélyesen anya és benyomta a kaput.
A szívem a torkomba dobogott annyira féltem. Mi lesz velem, hol vagyok, kik ezek a gyerekek, kik ezek az emberek?
- Anya ne hagyj itt!

- Muszáj, mert nincs hol laknunk. A szállón nem maradhatsz, mert engem is kidobnak.                

- Anyaaaaa!

Ott hagyott a leánynevelő otthonba.
Azt hittem megszakad a szívem, már megint egyedül anya, apa, öcsi nélkül idegenek között. Még az nap megkaptam az gyermekotthoni ruháim, cipőm, tanszereket, szekrényt és mindent, ami szükséges az ottani élethez.  Levágták a hajam, megfürdettek és megmutatták a termet ahol az ágyam lesz. Nyolc ágy volt a hálóteremben. Vacsora után, este az ágyba összekucorodtam és nagyon halkan, hogy senki ne hallja sírtam. Álomba sírtam magam. Teltek a napok és a hetek kezdtem megszokni a rendszert, s mivel jó gyerek voltam a nevelők is megkedveltek. Nem volt se jó, se rossz, ott éltem. Volt mit ennem, saját ágyam, szép és tiszta lakás, legalább ez meg volt. Senkivel nem barátkoztam, mindig egyedül játszottam és tanultam.
- Mi a baj, valaki bánt? Kérdezgették a nevelők.
- Nem bánt senki és nincs semmi baj.
- Akkor miért vagy mindig egyedül?
- Nem vagyok, egyedül itt van velem az öcsém és apa. Mondtam.

Igen ők mindig velem voltak, elmondhattam nekik mindent. Este lámpaoltás után elmeséltem az egész napom nekik és ők velem együtt sírtak, vagy nevettek.

Nem voltam egyedül.

Egy idő múlva közölte velem egy nevelő, hogy áthelyeznek Tatabányára az ott működő gyermekotthonba. Egyáltalán nem örültem annyira, mint ahogy azt gondolták.

- Már megint költözni. Mondtam szomorúan. 

- Itt már megszoktam.

- Közelebb leszel az anyukádhoz.

- De az is csak egy intézet és nem az otthonom!
Mit tehettem?  Semmit! Senki sem kérdezett, csak vittek.


Megérkeztem a tatabányai gyermekotthonba, nagy szorongások közepette, féltem, igen nagyon féltem az ismeretlentől, attól, hogy mi lesz.
Az intézetben mindenem meg volt, ami csak kellett, ennivaló, ruha cipő…

A legfontosabb a család a szülői szeretet az nem.

Az idő, amit ott töltöttem, valahogy kitörlődött az emlékeimből, semmire nem emlékszem jóformán. Egy két foszlány az ebédlő, ahol nagyon finomakat ettem, és a hálóterem ahol tizenhatan aludtunk. Felső osztályba léptem ötödikes lettem intézetben kezdtem el a nagylánnyá válást is. Szerettem volna kiszaladni a világból, de nem volt hová. Kinek mondjam el? Egy nevelővel közöltem Ő adott vattát és kész ennyi.
- Tudod, mit kell tenni. Kérdezte és ott hagyott. - Nem tudtam.
- Segítség, segítség! Üvöltöttem legbelül, de senki sem jött.

Akkor én megfogadtam, ha nekem gyermekem lesz, soha, de soha nem engedem meg, hogy megtapasztalják mind azt, amit én. Azt az ürességet, szerethetetlenséget és leírhatatlan fájdalmat, amikor becsukódott mögöttem az intézet ajtaja.  
Idővel és egy lány segítségével, akivel elég jól összebarátkoztunk, bele rázódtam a dolgokba.Megszoktam az intézet rendjét, megismertem a nevelőket, a lányokat. Jó volt, hogy a városba vittek bennünket moziba, ilyenkor mindig azt vártam titokban, hogy meglátom anyát.  Építők napján, a városi színpadon énekeltünk ahol én voltam a karmester, ilyenkor a szívem hevesebben vert, mert anya ott volt a nézők között.

Egy nap váratlanul hívattak az igazgatói irodába.
Az egyik nevelő kísért oda és azt mondta.
- Na, te kis virág gyere csak, valaki eljött érted.
Anya volt az, értem jött, hogy végleg hazavigyen, Tatabányára, oda ahol ő lakik.
Végre szabad lettem, nem vagyok már lelences, ahogy akkoriban hívták azokat, akik gyermekotthonba éltek. Vége a lelenc életnek.

Mező Imre Általános Iskolába írattak be, az ötödig c. osztályba. A tanév már a vége felé közeledett. Nem bántam én a tanévet, csak azt, hogy végre „normális gyerekek” között lehetek.   Boldog voltam.

Mindent szerettem, ami az iskolában volt szerettem oda járni. Szerettem az osztálytársaimat, a tanáraimat, és a „szabad” Iskolát. Sok szép emlékem van azokról az évekről…
Az iskola kézilabda csapata, amelynek én is a csapattagja voltam. Úttörőtáborok, szavaló versenyek, ahol első lettem. Regős tábor. Csillebérci nagy tábor.
Tanáraim: Inotai tanár úr, akitől fizikát, franciát és jó modort tanulhattam.

Mezei Katalin tanárnő, akik nem csak a tananyagra tanított, hanem emberségre, tisztességre.

Ablakot nyitott a világra, megmutatta egy másik élet, kis szeletét.

Egy nap elvitt bennünket Budapestre, és saját zsebből gesztenyepürét, meleg szendvicset, kakaót vett nekünk.  Életemben ekkor láttam és persze kóstoltam ilyen finomságokat.

Osztálytársaim: Vida Éva, kitűnő tanuló, okos szép lány...mindenki a barátja akart lenni, én is.Molnár Ida a kedves halk szavú,  Sebbesi Erzsi, aki magára vállalta az el nem követett bűnt... Csánki Zsuzsa a nagyszájú, de nagyszívű lány.


Ami az otthoni életemet illeti már nem volt olyan irigylésre méltó. . Mi az úgy nevezett Barakksoron laktunk, ami régen a politikai foglyok tábora volt.
Itt kapott anya egy kis egyszobás lakást a KOMÉPTŐL.
Ez nem is lett volna baj, én anyával, még egy kunyhóban is örömmel éltem volna.
Nagy bánatomra, anyám férjhez ment egy undorító féreghez. Akire a mai napig undorral gondolok.Az az ember egy darabig olyan volt számomra, mint a levegő. Észre sem vettük egymást. Két év elteltével azonban, pokollá tette az életemet, mert anyám üldözött miatta.
Ekkor már tizennégy éves voltam. Nem értettem miért bánt mindenért anyám, hiszen és semmi rosszat, soha nem tettem. Egy napon elzavart otthonról és egyik szomszédtól a másikhoz mentem, éppen ahhoz, aki befogadott. Két-három napot töltöttem valakinél, aztán tovább a másik szomszédhoz, egy hétre és így tovább, legalább hat-hét szomszédnál laktam. Volt egy kedves család Negró volt a beceneve a férfinek, az asszonyt Juliskának hívták. Nem volt gyerekük, pedig nagyon szerettek volna gyereket. Náluk folyamatosan két hónapot töltöttem.  Minden este könny áztatta a párnám, és ezt kérdezgettem suttogva, hogy ne hallja senki:

- Anya, miért kell nekem elmennem tőled?

- Anya én nem tettem semmi rosszat!

- Anya miért bántasz engem?

Napközben olyan voltam, mint bármelyik gyerek, mert nem mutathattam a bánatom és a szégyenem. Hetedik osztályba jártam és hol innen, hol onnan mentem az iskolába. Erről az iskolában senki sem tudott, pedig Mezey Katalin tanár nénit, aki magyar irodalmat és nyelvet tanított nekünk, szerettem, mert szelíd és kedves volt, a hangja megnyugtatta a zaklatott lelkemet.  Mezey Katalin tanár néni volt akkoriban az egyetlen, akitől jó szót és biztatást kaptam. Tiszta szívvel, minden fenntartás nélkül szólt hozzám, és érintette meg a szívemet, ami egy törött tükörhöz volt hasonló, hol itt, hol ott törték össze.
Sokszor éreztem úgy, hogy jobb lenne meghalni.
Anya elküldött a nagymamámhoz nyaralni és a nyolcadik osztályt ott kezdtem. Nem értettem miért!  Két hét múlva haza parancsol, majd egy hónap múlva megint vissza egy hétre nagymamámhoz.  Egy nap anyám jött értem az éppen aktuális szomszédhoz és haza vitt. Otthon leültetett, és elmondta mi is történt, miért kellet nekem majdnem egy évet „vándorolva élnem” hol itt, hol ott.  
A férje az a disznó, azt mondta neki, hogy – szerelmes vagyok, a lányodba.
Szörnyű lehetett szegény anyámnak ezt hallani. Nem tudta mit tegyen. Féltet engem, nem akarta, hogy bajom essen, de szerette azt a férfit. Biztosan nagyon sokat gyötrődött, de végül győzött a gyermeke iránti szeretete.

Egy évébe került mire feldolgozta a számára rettenetes vallomást. Erős asszony volt, jó anya, de ugyan akkor egy szerelmes nő, aki nehezen, de túltette magát, és elzavarta azt a  férget, és  elvált tőle.

1966-os évet írtunk ekkor.

Ebben az évben vége lett a gyermekkoromnak!  A történtek hamar felnőtté tettek.

„A RÉGIEK ELMÚLTAK, ÍMÉ, ÚJJÁ LETT MINDEN.”

„MERT HA MEGBOCSÁTJÁTOK AZ EMBEREKNEK AZ Ő VÉTKEIKET, MEGBOCSÁT NÉKTEK IS A TI MENNYEI ATYÁTOK”

ÁMEN!

Balog Julianna Éva 2011. október 31.