Haza talál a vándor
Elindultam
vándorútra, Isten fogta kezemet,
nézegettem
jobbra, néztem balra, de mentem,
egyenest.
A föld
melyre lábam tettem, áldott volt –
megszentelt,
lépteimet
segítette, Mindenható Istenem.
Bizony
néha, nem volt könnyű, szenny, és por lepett,
de
minden szenny és por fölött,
ott
volt az Istenem.
Amikor
megbotlottam, göröngy, gödör miatt,
Ő
felemelt és helye tette, a megbotlott lábamat.
Ha
csapdába estem néha, mert sűrű,
sötét volt
az éj,
átölelt,
és kiemelt, véget ért a sötétség.
Egyszer
csak, egy mellékutat pillantott meg két szemem,
szép
volt, selymes, hívogató, gondoltam -
arra
elmegyek.
Csörgedező
hűs patakot, selymes rétet láttam én,
amikorra
oda értem, elpattant,
mint
buborék.
Forgolódtam
körbe, körbe, hol van, merre van a rét,
amit
láttam, nem volt más csak töviskóró, zúzalék.
Segíts
Uram, segíts rajtam! Eltévedtem utamon,
nem
hallgattam a jó szóra,
íme
itt a jutalom.
Megbántam
már amit tettem, elhagytam az utamat,
elhagytam
az Istenem és elhagytam magamat.
Kiáltottam,
meghallotta,
fájó
hívó szavamat,
megbocsátott, s elvetette minden undokságomat.
Jó
erősen fogom kezed, Atyám édes Istenem,
visszatértem
az utadra, többé le nem léphetek.
Vezess
Uram!
ölelj
nagyon, ne enged el soha sem,
Veled
járni, veled élni,
akarok
-
én
Istenem.
